bocsi, hogy eddig nem írtam, de bizonyos külső hatásoknak engedve átmenetileg szüneteltettem minden írást. De most itt vagyok a regényem 2. részével! remélem tetszeni fog! (:

A nagyobbik baj ott kezdődött, hogy nekem ennyi nem volt elég. Pontosan tudni akartam mindent mindenről, ami velem történik. Addig megelégedtem volna a mágia létezésének bizonyítékával. Most, hogy ez én magam voltam, ez már nem volt elég. Nem elégedtem meg azzal, hogy tudom, van valami, azt is tudni akartam, hogy mi ez a valami.

Rengeteg olvasmányban találkoztam olyasmivel, hogy az emberen különös jelek jelennek meg, bár ezek álltalában vagy teljesen láthatatlanok, vagy mindenki látja őket. A miénket- Andiét és az enyémet- csak a gyerekek látják. De ez annyira nem lényeges eltérés, hogy nagy hangsújt kelljen rá fektetni. Az árnyék is megváltozhat, de szintén mindenki számára láthatóan.

A nagyobb probléma az az, hogy ez a kető együtt szinte mindig a Gonosz jelenlétét jelenti, főleg ha ilyen ijesztő a dolog.

Viszont a kapcsolatról még sehol sem olvastam. Illetve mégis- agybeteg írók fantáziaszüleményeiben. De az ilyesmikben még én sem hiszek.

Egy szó mint száz, még mindig nem volt semmi fogalmam arról, hogy mi a fene történik velünk, de abban biztos voltam, hogy veszélyesebb, de legalábbis titkosabb annál, hogy holmi publikus könyvbe beleírják. És éppen ezért kezdtem e laz interneten kutakodni öreg, régészeti leletnek számító könyvek után. Mert abban biztos voltam, hogy ez az egész benne van egy könyvben. Hogy miért? Először is mert az biztos, hogy nem mi vagyunk az esők, akik ilyen helyzetbe kerültek, valószinüleg- véleményem szerint- már az idők kezdete óta vannak hozzánk hasonlók. És akkor pedig szinte biztos, hogy valaki könyvbe is foglalta a olgokat. A második okom még ennél is meggyőzőbb: minden álmomban van egy könyv a nő előt, amiből olvas. Ezt először még nem láttam, fokozatosan jelent meg. De tudom, hogy létezik a nő, aki ránkaggata a jelet, összekötött minket, és akinél ott van a köny, benne minden információval, amire szükségem van.

Bár tisztában vagyok vele, hogy nem lesz olyan hülye, hogy a drága könvét feltegye a netre, de más ötletem egyszerűen nincs. Vagyis de, van. Csak arra éppen még nem vettem rá magam. El kéne mennem a könyvtárba. Nos igen, most mondhatja bárki, hogy az egyszerű megy minden, de ez csak normális körülmények között lenne igaz. A Jel előtt még nem volt bajom a könyvtárral. Csakhogy! Most el kell mennem, beszélni a könyvtárosnénivel /vagy bácsival, de ilyenről még nem hallottam/ arról, hogy mit tud a dologról, és hogy hol találok feljegyzéseket ilyen régebbi leletekről. Na mármost, ez nem lesz könnyü. De megcsinálom. Holnap elmegyek a könyvtárba. Ja, igen, és lógok a suliból. Nem baj, már úgyis mindenki megszokta.

 

 

Még mielőtt bármit tettem volna, kikértem Andi véleményét a dologról. Éjjel, mikor már mindenki mélyen aludt, kimásztam az ablakon pont a mellette lévő tűzlétrára. Felkúsztam a tetőre, ahhogy már annyiszor kiskorom óta. Igen, ezt a helyet már jóval a Dolog előtt ismertem, és gyakran felmásztam, amikor duzzogtam. Azóta az ilyen éjjeli megbeszéléseket tartom itt. Persze, tarthatnám az ágyamban is, végülis meg sem kell mozdulnom ahhoz, hogy beszéljek a haverommal, de kicsit féllek emberek előtt gondolatot cserélni. Ezt főleg azért, mert ember vagyok, és mint ilyen, meglepőbb hír hallatán a testem is reagáll. Van, hogy felkiáltok. Például amikor Andielmesélte, hogy elhagyták a szülei. Érdekes történet. Kiderül belőle, hogy az ember milyen könnyen megutál valakit.

Leander szülei nagyon gazdagok. Sok idejük nem volt a fiukra, viszont mindig mindent megvettek neki, amire csak ránézett. Csakhogy miután ijesztő lett a szülei tájokoztatták róla, hogy megváltozott, és hogy nekik nincs kedvük egy fiatalkorú bűnözővel vesződni. Tehát kitagadták.

Mivel én érzem, amit Andi, ezért pontosan tudom, hogy hidegenn hagyja őt a dolog, nem változott sok minden, de én nem ő vagyok. Mikor először hallottam a dologról, összetörtem az elhagyatott rakparton felejtett, rozoga csónakot. Eközben Leander rajtam nevetett. Szórakoztatta a reakcióm. De tőlem jobban még ő sem tudja, hogy mennyire jól esett neki a dühöm.

Tehát megvolt a magam oka arra, hogy miért bújok el a beszélgetésünk előtt. Neki ezzel nem kell vesződnie. Koliban lakik, egyedül  szobában. A „kitagadás” a szüleinél azt jelenti, hogy minden hónap elején küldenek egy bizonyos pénzösszeget, amit ő úgysem bír elkölteni, viszont nem hajlandóak látni őt, sem hallani felőle. Meg ő amúgy is nyugodtabban kezeli a helyzeteket, mint én.

- Szia!- Köszöntöttem neki fejben, és ahhogy felvettem a kapcsolatot, azonnal megéreztem az érzéseit. Nyugodt volt. Ő mindig nyugodt, velem ellentétben. Ez engem is megnyugtat. Valami fura könyvet olvasott az űrről meg a sejtekről, amiből én csak akkor értettem valamit, amikor a fejében voltam.

Nem igazán mondott semmit, viszont éreztem az érzéseit, tehát tudtam, hogy örül nekem. És ő is tudta, hogy tudom.

- Figyelj, mondanom kell valami fontosat...- Kezdtem bele, de ő valamin közben nagyon jól szórakozott. Álltalában a másik gondolatait nem fürkésszük, néha az érzékkapocs is elég kellemetlen, de azt nem tudjuk csak úgy levetkőzni. Jó időbe telt, mire megtanultuk leplezni agondolatainkat. Így olyan volt, mintha beszélgetnénk.

- Mi az? Megint miért nevetsz rajtam?

- Semmi, csak hogy a fenébe ne figyelnék, amikor itt csücsülsz a fejemben!- Ezen muszály voltam mosolyogni, de ezt azért nem hagyhattam szó nélkül.

- Kikérem magamnak, te vagy az én fejemben! És még ha fordítva is lenne, én nem „csücsülök” sehol. Maximum ülök. Nagy különbség, ne felejtsd el!

- Rendben, rendben, megjegyzem!- Mondta, és ezek után még pár percig nevetgéltünk egymáson és magunkon. De aztán eszembe jutott a könyvtár, és hogy meg akartam vele beszélni. Tehát nem teketóriáztam.

- Holnap megyek a könyvtárba.

- Mit? Miért?

- Talán ott megtudok valamit erről az egészről...

- Igen, ez logikusan hangzik. Az öreg leletek között biztosan találunk valamit.

- Találunk? Úgy érted, mi?- Teljesen ledöbbentem.

 

 

- Persze, régen sokat jártam a könyvtárba. Meg aztán jó lenne találkozni, minthogy fejen kívül.

- Okkéé... –Mondtam csigalassúsággal.- De honnan ismetjük majd meg egymást?

- Ezt vegyük úgy, hogy meg sem kérdezted.- Sóhajtott Andi a közöttünk lévő kapocsra utalva. Végig dumálunk, és majd megoldjuk. Meg aztán valószínűleg megérezzük a másikat, végülis egy éve vagyunk összekötve...

Na mindegy, lessz, ami lessz. Majd holnap, reméljük minden kiderü.

Megosztás a facebookon