sziasztok (: Íme készülő könyvem első fejezete, remélem, tetszeni fog! A könyvnek címe nincs, úgy vagyok vele, ha majd kész lesz, adok neki (:

Befordultam a lépcsőházba, és fújtatva dobogtam fel a lépcsőn. A panellház visszhangozta a lépteimet, én meg úgy éreztem, mintha a gondolataimat is visszhangoznák a fejemben. Az utolsó előtti foyosón két kisgyerek játszadozott nevetve, úgy gondoltam, papás- mamást. Biztos, hogy papás- mamást. A kisfiú panaszkodott, hogy kevés a pénze, a lány meg hogy a gyererkeik nem hajlandóak aludni. Jól hallottam őket, de már a lépcsőház alljától tudtam, hogy az arcukat nem láthatom. Tavaly óta nem láttam kisgyerek arcát. Akkor volt az első álmom a Jelről. Most is, a gyerekek berohantak a lakásba amint meglátták az árnyékomat. Ettől csak még idegesebb lettem. Dühösen megmásztam az utolsó lépcsőfokokat, és szinte bezuhantam a lakásba. Tomi boldogan ugrált elém. Na igen, Tomi. Az egyetlen ember, akiben megbízom. Az egyetlen kiskölyök, aki nem menekül előlem. És a személy, aki felhívta a figyelmemet a Jelre. Persze az első pillanatoktól kezdve tudtam, hogy ez nem egy közönséges álom, azért szükség volt egy kis pontosításra. Például, hogy az oka annak, hogy a tíz éven aluliak miért futnak előlem, az egy fura minta a jobb szemem alatt. Ezenkívül ők az árnyékomat is máshogy látják. Állítólag olyan, mint egy ördögé. Ez a látás egy idő után elveszik, naggyából úgy tíz éves koruk körül. De nem nyomtalanul. Valamilyen szinten a felnőttek is érzik, hogy más vagyok, csak nevet nem tudnak ennek a másságnak adni, ahhogy én sem. Csak egyszerűen félnek. Tőlem. A Gonosztól, ami bennem éll.

Besétáltam a konyhába, ahhol anyu mosogatott. Láttam, ahhogy a keze megremeg, mikor bemegyek a helyiségbe. Hát, igen. Tudom, hogy a szüleim szeretnek, de nem álltatom magam. Ők is rettegnek. Az anyám mély levegőt vett, majd mosolyogva felém fordult:

- Szivem, megjöttél? Milyen napod volt? Kérsz ebédet?- tette fel a szokásos kérdéseket. Ez nálunk már hagyomány, szinte szabály. Ő felsorolja ezt a néhány kérdést, én meg mindig ugyanazt válaszolom: hogy nem történt ma semmi, és hogy kérek enni. A hagyomány része az is, hogy bemegyek a nappaliba, ahhol apa szokta a papírügyeit intézni. Neki nyomok egy puszit a feje búbjára, és az ő kérdésére is azt válaszolom, hogy jól vagyok, nem történt semmi. Így csináljuk mi. Mintha minden normális lenne. Mintha nem rettegnének mindig ettől az öt perctől, mikor velem kell lenniük.

Persze nem mondom el nekik, hogy megveretek. Soha, senkinek nem mondom el, hogy bántanak. A diákok és a tanárok ugyanúgy. Félnek, és mivel többen vannak ahelyett, hogy behúznák fülüket- farkukat inkább támadnak. Nehéz kamasznak lenni!

A mai nyomokat eltüntettem. Mindig hordok erre az esetre egy csomó makeupot magammal. Már egésszen profi vagyok a dologban, még Tomi sem vette észre, pedig ő álltalában jó az ilyesmiben. De most neki sincs ideje rám. Nem is olyan nagy baj, legalább nem aggódik miattam. Elég baja van anélkül is. Nagyon tetszik neki egy kislány, de az utálja őt. Tipikus első szerelem. Olyan aranyos! És még csak tíz éves! Kár, hogy én lemaradtam erről. Az igazság az, hogy sosem voltam szerelmes, nem sok közöm van a fiúkhoz. Ennek az oka az, hogy alapvetően későnérő típus vagyok, és mire elértem oda, hogy tetszene valaki, jött az Jel. Emiatt persze nem tudtam ismerkedni, az pedig, hogy első látásra beleszeressek valakibe, ellenkezik az alapelveimmel.

Bementem a fürdőszobába, hogy rendbetegyem a fejemet. Óvatosan leszedtem a tonnányi cuccot az arcomról, és felszisszentem, mikor a vatta a zúzódásokhoz ért. Kár volt lemosni a smiket, de sajnos muszály volt. Jól is néztem volna ki, ha nem szedem le, és úgy mosok hajat...

Mikor végre teljesen tiszta voltam, magamra tekertem a hatalmas törülközőmet és beáltam az egészalakos tükör elé. Mindigis utáltam a tükröket. Túlságosan őszinték. Nem érdekli őket, hogy ez valakit megbánt vagy épp az egót növeli. Csak mutatja, ami van.

Úgy őszintén én sosem akartam elhinni, hogy úgy nézek ki, ahhogy. Egyszerűen lehetetlen. Mármint elhiszem, hogy ez van, de akkor is. Csak bámulok ki a fejemből, és nem látom magamat. Én csak az a lányt látom a tükörben, aki biztos, hogy nem én vagyok. Az a lány pici, karcsú és szexi. Sötétszőke haja és napbarnított világos bőre van. Tudom, ez így furán hangzik, hogy dicsérem magamat, de az a lány nem én vagyok! Viszont van valami, ami ott van a tükörben, mégis az enyém. A szem. A kéknek egy furcsa, szürkészöldes árnyalata, a pupilla körül vékony, citromsárga csík. De az a szempár mindig szomorú, híven tükrözi azt, aki ott libeg az idegen lény testében, mozgatja és itányítja, mégsem egyezik meg vele. Most, mint nagyon gyakran, a szemem körül monoklik voltak, ajkaim feldagadtak, és az is valószínű, hogy egy- két bordám eltörött. Ez van. Már megszoktam. Most viszont valahogy annyira a magaménak érzem a testemet, mint még soha. Nem törődök azzal, amit az a fémdarab mutat. Hosszú idő óta először elfelejtek mindent és mindenkit. Érzem, ahhogy a még vizes hajam csiklandozza a hátamat, és ahhogy a víz csíkocskákban szalad le az arcom oldalán. Egy pillanatra elhomályosodott a látásom ahhogy egy vízcsepp rátapadt a szempillámra, de mire odanyúltam volna, már el is szökött.

Belebújtam a rózsaszín mackós pizsamámba, és elindultam a szobába, ahhol aludni szoktam. Ez nem az én szobám, hanem Tomival közös. Gyakorlatilag csak az éjszakáimat töltöm itt. Napközben elmegyek valamelyik olyan helyre, amit az elmúlt egy évben fedeztem fel, és ahhol nem találkozom se ismerőssel, se idegennel. Ma konkrétan az elhagyatott hajógyárból néztem a Folyó hullámait. Ott írtam a leckémet és gondolkodtam. Meg persze beszélgettem Vele.

Az emeletes ágy alsó része volt az enyémnek titulálva. Fekete, áttetsző selyemszerű anyaggal zártam ki a külvilágot. Ahhogy elheveredtem az ágyon felbuffant a kisöcsém fejének sziluettje a lepel mögül, ahhogy lelógatta az emeletről.

-Te meg mit keresel itt?- Kérdeztem.-  Már rég aludnod kéne!

-Nem! – Jelentette ki a fiatalúr.- Anya csak annyit mondott, hogy „ Mars az ágyba!” Arról egy szót sem szólt, hogy aludnom is kell!- Az ilyen mértékű pimaszság előtt muszály voltam meghajolni.

- Na, ezt jól kiokoskodtad!

- Hát igen, jó tanárom volt!- Hihetetlen, hogy Tomi mindig jobb kedvre derít! Meg aztán az is jól esett, hogy így felnéz rám. Én szoktam mindig hangoztatni, hogy mindent tőlem tanult!

- Ez jó volt, öcsi, emelem kalapom! Na, mesélj! Mi van Annával?

- Semmi különös, minden a szokásos. Sóhajtotta, miközben lemászott az ágyról és bebújt mellém a takaró alá. Egészen pici koa óta szeretett mellettem feküdni elalvás előtt, és szerencsére ezen nem változtatott a Jel sem.

- De most nem is erről szerettem volna veled beszélni.- Szuszogta, miközben szorosan hozzámbújt.

- Hát akkor? Bökd ki! Tudod, hogy segítek, ha kell! – Nagyon megijedtem, hogy valami bajba keveredett.

- Nem is erről van szó...

-Hát akkor? Ne már, tesó, kiver az infarkt!

- Megint sokáig zuhanyoztál!- Motyogta rekedten. Hát igen, az öcsém jobban ismer mendenkinél. Tudja jól, hogy ha sokáig tart a mosakodás, akkor a sminket mosom le. Abban a pillanatban hálát adtam az égnek a szobában uralkodó felhomájért, ami eltakarta az összevert arcomat. Mg az utolsó pillanatban is próbáltam menteni a menthetőt. Tomi még kisfiú, nem kell feltétlenül tudnia, hogy az emberek mire képesek, ha félnek.  Ígyhát mosolyt erőltettem magamra, és megprobáltam elérni, hogy legalább a hangom mókásnak tűnjön.

- Hát igen, tudod, a lányok már csak ilyenek!

- Te nem!- igen, a tesóm teljes mértékben, tökéletesen ismer. De nem fogom őt a saját életemmel traktálni, szóval inkább tereltem a témát.

- Annával mi van? Még mindig bunkó?

- Már nem!- Vidult fel Tomika- Képzeld, holnap megyünk fagyizni!

- És te ezt eddig miért nem mondtad?!- Játszottam a sértődöttet, és elkezdtem csiklandozni. Persze elfelejtettem, hogy már nem hat éves, és hogy már lassan olyan erős, mint én. Birkózni kezdtünk az ágyon, és nevetve próbáltunk a másik „ visító- pontjához” érni. Ez a pont egy terület a testen, ami hipper- giga érzékeny. Nekem ez konkrétan a hasan. Visítva nevetek, valahányszor valaki hozzáér. Nem is engedem soha senkinek! Tomi a nyakára raplis. Ez van, kinek a pap, kinek a papné. Bár nem vagyok benne biztos, hogy ez a mondás most ide illik. Sose voltam jóban a régiek képletes mondásaival. Na mindegy, majd utánanézek.

A nagy csatában persze, amilyen szerencsés vagyok, beverten a fejem a felettem lévő ágyba, mire Tomi csak mégjobban kezdett nevetni, és leesett z ágyól. Persze a kis piszok húzott magával, tehát a földön terültünk el kifulladva. Persze anyáék bejöttek, és azzonali hatájjal aluni küldtek mindkettőnket. Persze végig az ő „ Szenséges Magasztos Kisfiukra” néztek. Ha nem használnak többes számot úgy is tűnhetett volna, hogy rólam nem is tudnak.

Persze nem volt mindig minden így. Még egy éve is teljesen normális kamasz voltam, teljesen normális problémákkal. Aztán olyan dolgokba ütöttem az orromat, amikbe nagyon nem kellett volna.

 

 

 

Mindigis imádtam a terészetfelettit. A Bibliát olvasgatva próbáltam kiszűrni a rengeteg tanító jellegű hablatyból a valóságot. Persze ez nem volt egyszerű, így aztán nem egy, számomra fontosnak tűnő tanítást kívülről megtanultam. Sokat elemezgettem a mondatokat, és a biblia még csak a kezdet volt. Kívülről megtanultam egy csomó médiumoknak szóló könyvet, megtanultam kártyából jósolni, meg még egy csomó mindent. Például az amulettkészítét. A létező legsötéebb, sátánista olvasmányoktól a szentek cselekedeteiig. Megállás nélkül, minden szabadidőmben kutattam. Hittem a mágia létezésében, de bizonyosságot kellett szereznem róla. És ez nem volt egyszerű. Még ha el is hittem rengeteg dolgot, annyira még én sem voltam bolond, hogy mindent elhiggyek. Egyszerűen megpróbáltam kiszűrni azokat a dolgkat, amik tényleg igazak, és azokat, amik nem érnek semmit.

Persze, mondhatjátok, hogy ez már nem fér bele a normálisba, de még az is jobb volt, mint ez. Bár a diákok nagy része kigúnyolt a furcsaságom miatt, de voltak barátaim. Hihetetlenül kedves emberek egytől- egyig, és én nagyon szerettem őket. Félfüllel mindig figyelték az újságokban azokat a dolgokat, amikről úgy gondolnák, érdekelnének engem. Ezeket a cikkeket kivágták nekem, vagy ha a tévében ment ilyen műsor, akkor feljátszották a kedvemért. Sosem nevettek ki, egyszerűen elfogadtak olyannak, amilyen vagyok, sőt, néhány sikeres próbálkozásom után ők is elkezdtek hinni a misztikusban. Vagy legalábbis már nem voltak biztosak abban, hogy nincs. Talán ez az oka annak is, hogy miután megtörtént a Dolog, a suliban eltrjedt a pletyka, hogy mgamba fogadtam az Ördögöt.pedig ez nem igaz!

Már az első álom után megvaltozott az emberek hozzám való viszonyulása. Pedig én akkor még nem vettem észre szinte semmit. Azt hittem, én komplikálom túl. Hogy csak rossz éjszakám volt. Az álomban pedig nem volt semmi extra. Talán csak annyi, hogy szokatlnul logikus és nyomon követhető volt. A többi, addigi álmom kusza volt, a szereplők eggyik pillanatról a másikra átváltoztak valaki teljesen mássá, és ami a legfurább, nekem ez fel sem tűnt. De az akkori álom más volt. És az álom azóta minden éjjel megismétlődik.

Egy szobában voltam. Úgy őszintén fogalmam sincs arról, hogy a szoba mekkora lehetett, mivel teljes volt a sötétség. Illetve mégsem. Volt egy csomó gyertya körbe lerakva, de a fényük nem érte el a szoba határait. Szinte semmi fényt nem adtak, már ami a helyiséget illeti, annál nagyobb volt a fényesség a kör belselyében. A fényt viszont elnyelte „valami ´´, ami eleinte egyáltalán nem volt más, csak egy fekete lyuk  fényesség közepén. Atán elkezdett láthatóvá válni.  Egy nő volt az, sötét, mint az éjszaka. Illetve még annál is sokkalta sötétebb. Különös szabású ruhája úgy takarta be őt, mint varjúmama a fiókákat, hosszú, szintén fekete haja úgy omlott le, mint egy sötétségből kreált vízesés. Még a bőre is sötét volt, valószínűleg afrikai származású lehetett. Szemei csukva voltak, kezei az ég felé emelve. Valamilyen különös nyelven hablatyolt, aztán egyszerre felkiáltott, szintén azon a nyelven, de ezt most értettem:

-Kösd őket össze, Uram s Parancsolóm, hogy sose felejtsék el, kik ők, s hogy felkészülten lépjenek elődeik nyomdokaiba, hogy majd ha eljön a Nagy Harcok ideje, legyen, ki megvédi népedet!

És akkor megláttam őt. A Bizonyítékot, hogy nem vagyok bolond. Akor láttam őt először és eddig utoljára, de a közös szenvedésünk csak akkor kezdődött.

Azóta hallom őt a fejemben. A fiút, aki akkor, egy éve , jó képű volt, úgy emlékszem. Rendben, ez pont úgy hangzik, mintha őrült lennék, pedig nem vagyok az. Egy év alatt kitapasztaltuk a köztünk lévő kötelék minden szabályát. Ha ő akar velem beszélni, akkor az olyan, mintha valamilyen fura hang, vagy inkább gondolat, vagy talán a gondolat hangja szökne a fejembe. Olyankor elmegyek egy nyugis helyre, mert hát az furán venné ki magát, ha csak bámulok ki a fejemből, és nem reagálok semmire. Mert ez történik velem olyankor, amikor beszélünk. Vagyis inkább gondolatot cserélünk. Valójában ez nem is a helyes megfogalmazás. Ezzel a híddal, ami kettőnk között alakult, minden információt át tudunk adni a másiknak, szinte egy pillanat alatt. Ebbe bele tartoznak a hangok, a képek, a szituációk, sőt, még az érzések is. Mivel ebben a játékban mindketten egyenrangú felek vagyunk, ugyan azt éli át ő is egy- egy beszélgetés alatt, mint én. Ezt már réges- régen megvitattuk. Ja, meg azt is tisztáztuk, hogy a neve Leander /utálja is.../, hogy 17 éves, és hogy ő is a Városban éll. Persze még így sem csoda, hogy még nem futottunk össze, végülis a Város hatalmas, rengeteg benne a suli, nem muszály, hogy ugyan oda járjunk. Ő meg azt tudta meg rólam, hogy a nevem Avarka /szüleim úgy hitték, cuki, pedig nagyon nem/ és 15 éves vagyok.

Egyébként ő az egyetlen, aki tényleg megért engem, hiszen a legelső álommal nem csak ennyi történt. Lassan nyilvánvalóvá vált számkunkra, hogy a fekete asszony ránkaggatta a Jelet is. A Jelet, ami elől menekülnek az emberek, és ami pokollá teszi az életünket. Hiába van ott Tomi, aki nagyon cuki és mindig megnevettet, egy híd sem álhat egy pilléren. Az öcsém megnevettet, Andi pedig megért. És így túléltem az elmúlt évet. 

Megosztás a facebookon